A tengerparti házikóra leszállt az est. Bent a szobában egy kislány kérlelte az őt takargató idősödő asszonyt:

– Mama, kérlek mesélj! Tudod, a kedvencemet, az istenekről!

A nyitott ablakon behallatszott a stéghez csapódó hullámok hangja. Az asszony leült a kislány ágya melletti karosszékbe, kinyitott egy könyvet, és puha, bársonyos hangon belefogott a történetbe.

– Egyszer régen az ókori Görögországban három nagy Isten, Zeusz, Poszeidón és Hádész, megelégelte , hogy az emberek elfordultak tőlük, és már nem táplálják őket imáikkal. Elhatározták hát, hogy megbüntetik őket, és hatalmas természeti csapásokat mértek rájuk. Zeusz hatalmas vihart keltett, amely a tengereken keveredett Poszeidón haragos hullámaival, a szárazon pedig a Hádész máglyáiból maradt hamuval. Az emberek szenvedtek, és irgalomért imádkoztak, de az Istenek megkeményítették szívüket, és nem ismertek kegyelmet.
Ekkor egy kislány, akit Calypsónak hívtak, odasétált a háborgó tenger elé, és a kezét kinyújtva esedezni kezdett, Poszeidónt kérve, könyörüljön meg az embereken. A hidegszívű Istent meghatották ezen ártatlan szavak, és ígéretet tett a kislánynak, hogy egy feltétellel kegyelmet ad az esendő teremtményeknek. Mégpedig azzal a feltétellel, ha a kislány neki szenteli az életét, és újra az Istenek felé fordítja az emberek szívét. A kislány beleegyezett,
mire Poszeidón megragadta a kezét, és lerántotta a mélybe. Amint a kislány eltűnt a vízben, a vihar azonnal lecsillapodott, és a hullámok is elcsendesedtek. Az emberek félve sétáltak ki a partra, kíváncsian nyújtogatták a nyakukat a tenger felé, a lányt keresték. Abban a pillanatban Calypso előbukkant a habok közül, ám mikor a lába a földet érte, már nem ember volt. Nimfává vált, a vizek leányává, Poszeidón leányává. A ruhája sem emberi volt, hosszú halpikkelyekkel kirakott szoknyát viselt, amelynek felső része vékony pántban simult a vállára, hosszú szőkésbarna haja kiengedve hullámzott végig a mellkasán, egészen a derekáig. Az emberek meglepetten hátráltak egy lépést, de a lány nyugtatólag emelte feléjük a kezét.

– Emberek! Figyeljetek rám! Az Istenek azért büntettek meg minket, mert elfordultunk tőlük! Királyainkat és helytartóinkat imádtuk helyettük! Én azt mondom, hogy ez így nincsen rendjén! Hálásnak kellene lennünk nekik az életért, amelyet tőlük kaptunk ajándékba! – szónokolt átszellemülten, mire az emberek helyeslőn bólogattak.
-Gondoljatok csak bele! – folytatta. Mi itt mind a tenger népe vagyunk. Itt élünk, halászunk és dolgozunk. Én már Poszeidón szolgálatának szenteltem az életem, tegyetek ti is így, és többé nem lesz hiányunk semmiben! Ahogy a víz területén együttműködünk, a pozitív hullámok összeadódnak, és a keltett hullámok tovább gyűrűznek!-kiáltotta magasba emelve a kezét, az emberek pedig szintúgy az égbe emelt karokkal, Poszeidón nevét éltették.
Ám a többi Istennel már nem ment ilyen egyszerűen a dolog. Zeusz még csak-csak engedett a hosszas győzködésne, hiszen szerette teremtményeit, de Hádész eleinte hajthatatlannak bizonyult. Végül az Isten két öccse és Calypso együtt rá tudták venni a béke megkötésére. Calypso egy hatalmas víz alatti palotát építtetett Poszeidón tiszteletére, és ebben a kastélyban éltek boldogan, örökké.

– Most pedig aludj kisunokám, mert holnap korán kell kelned! – csukta össze a könyvet nagymama, majd a karosszékből felállva indult ki a gyerekszobából.
– Nagymama! – kiáltott utána Helena.
– Igen kicsim?
– Ez tényleg megtörtént? – ült fel az ágyában. – Tényleg léteztek ezek az Istenek? Poszeidón tényleg valódi?
– Nos, ezt még a legbölcsebbek sem tudják! – támaszkodott az ajtófélfának a nő. – De szerintem ezek a történetek attól lesznek valódiak, hogy hiszünk bennük, és tanulunk belőlük. – kacsintott pajkosan az unokájára, majd kisétált a házhoz tartozó stégre, és a lábát a vízbe lógatva hallgatta a hullámok moraját.
– Elmondtad neki? – kérdezte mély hangján a tengerek Istene.
– Nem mindent! – pillantott rá oldalasan a nő.
– Megtudhatja valaha a teljes igazságot? – mosolygott maga elé Poszeidón, megfogva a nő kezét, aki mióta a lába a vizet érte, teljesen megváltozott. Haja őszből, hosszú, szőkésbarnára váltott, eltűntek a ráncai, és lenge hálóing helyett, pikkelyekkel díszített ruhát viselt.
– Nem – válaszolt a nő. – Az csakis Calypsóra és Poszeidónra tartozik.

Elmosolyodott , nekidőlt a férfi mellkasának, mire az öblös hangon nevetett fel, és megcsókolta a homlokát.
– Rendben van drága Calypsóm! Egyszer úgyis megtudja, mekkora ereje van a víznek…