Egy óriási tornádó. El akarja ragadni Zsuzsit. Nem menekülhet. Elnyeli a tenger. Minden zúg körülötte. A halak, a rákok, a cápa, mind azt kántálják: Nem vigyáztál a vízre, Földünk éltetőjére! És elsötétül minden.

A kislány izzadtan ébred. Milyen szörnyű egy álom! – gondolja. Csak a szüleim ne szekálnának már a vízzel! Zsuzsi bizony nagyon rendes lány, mindig megveti az ágyát, ha fölkel, mindig megcsinálja a leckéjét, szeretik is az osztálytársai, szomszédjai. De hát, mivel Isten senkit sem teremtett tökéletesnek, Zsuzsinak is megvan a maga hibája, ami azért másokéhoz képest elég súlyos: a lány bizony nem vigyáz eléggé a vízre. Az anyukája mondja is neki eleget, hogy ne folyassa a csapot, csak annyi vizet töltsön ki a poharába, amennyit megiszik, semmi nem használ. Zsuzsit egyszerűen nem izgatja, mi lesz a Föld sorsa, ha a hozzá hasonlók nem vigyáznak eléggé a vízre.

Aznap szombat van, így nem kell iskolába menni. De Zsuzsinak megvan a terve mára is. A papájával fog horgászni menni egy óra múlva a Kis-tóhoz. Nagyon izgatott, még sosem vett részt ilyesmiben, ugyanis mindig sajnálta felszúrni a kukacot a horogra, de most minden más, most van kukorica a csali helyett, így a kislány nyugodt szívvel mehet.

Felöltözött utcai ruhába, és kiment a konyhába reggelizni. A szülei még nincsenek ébren, ők tudnak sokáig aludni, de Zsuzsi, ő nem, a rémálmai miatt mindig korán kel. Csinál magának egy sonkás-sajtos szendvicset, aztán leül olvasni. Hát igen, mivel Zsuzsi azon kevés (túl kevés) gyerekek közé tartozik, akik szeretnek olvasni.

Egyszer csak csöngetnek. A kislány úgy fut ajtót nyitni, hogy majdnem elesik. Aztán végül valahogy csak-csak beengedi nagyapát, aki egy teljes horgászfelszerelésben érkezik.

– Hát, szia, angyalkám! – köszön az öreg. – Készen állsz? Mehetünk horgászni? – kérdezi, mire a kislány bólint.

   El is indulnak. Nagyapa kocsija istenigazából csak egy vén, öreg tragacs, de azért nem állt meg alattuk csak úgy, még egyszer sem. A Kis-tó nincs messze, mindössze néhány percnyire van Zsuzsiék házától. A kanyargós úton haladva a kislány megszemléli a tájat. A dombokon az almafák és a veteményesek olyan gyönyörűen csillognak a napfényben, hogy bárki azt hihetné, angyalok ültették őket. Aztán, ahogy tovább érnek, egy hangákkal teli mezőre téved a tekintetük, s az oly szép, hogy egy gyönyörű tájleíró költeményt lehetne róla készíteni – olyat, amit az iskolában már vettek az osztállyal. Aztán a kocsi megáll.

– Itt vagyunk, angyalkám! – száll ki az autóból nagyapa.
– Akkor menjünk máris! – lelkesedik Zsuzsi. – Aranyhalat szeretnék fogni! Olyat, amelyik teljesíti az ember kívánságát! – ábrándozik.
– Na és mit kívánnál te attól az aranyhaltól? – nevet nagyapa.
– Azt nem mondom el – vágja rá a kislány.

   Miután Zsuzsi lezárja a témát, a tó felé fordul, jelezve, hogy inkább a horgászatról kíván további eszmecserét folytatni. Nagyapa érti a célzást, és kiveszi a kukoricát a kocsiból. Amikor leérnek a Kis-tó partjára, ahol már a cipőjüket érintik az egyre kisebben fodrozódó hullámok, Zsuzsi egy kukoricát szúr a horogra, s nagyapja segítségével be is dobja azt a vízbe. Az úszót sűrűn csapkodják a letört, vízbe esett gallyak, de hal csak nem akad a horogra. Fél óra várakozás után, Zsuzsi teljesen megsemmisülve mered nagyapára.

– Miért nem fogtunk még halat? – kérdezi.
– Mert a horgászat türelemjáték – feleli az öreg. – Van, hogy akad a horgunkra hal, van, hogy nem. De ne szomorkodj, amúgy is az együtt töltött idő a lényeges, nem a fogott halak száma. A fő, hogy jól érezzük magunkat.
– De szeretnék aranyhalat fogni! – köti az ebet a karóhoz, sírásra görbülő szájjal Zsuzsi.

A kislány még egyszer ránéz a kitámasztott horgászbotra. Semmi. Nem mozdul. Mintha a természet is szövetkezne Zsuzsi ellen: egy hal sem merészkedik az horog közelébe. A kislány tehetetlenül elsírja magát. Zokog keservesen, nagyapa vállára borulva. Aztán egyszer csak megmozdul az úszó a vízben. Zsuzsi óriásit sikít. Na, nem az ijedségtől, nem-nem, ő bátor. A remény sugara csalta ajkára ezt a sikolyt. A kislány ész nélkül kapkod, és majdnem feldönti a kukoricás dobozt. Ahogy a horgászbothoz ér felkapja, és ahelyett, hogy az orsóval kezdené el tekerni, mindenestül kirántja a vízből a szerkezetet, aminek a végén egy kicsiny aranyhalacska lóg.

– Nagyapa, nézd, fogtam egy aranyhalat! – kiálltja gyermeki lelkesedéssel a hangjában.- Ugye megtarthatom? Kérlek, nagyapa! Hadd tartsam meg! Kééééééérlek!
– Nem hiszem, hogy gondját tudnád viselni – rázza a fejét az öreg, majd meglátja unokája kérő, mindenre elszánt pillantását. – De hát mindig olyan szép jegyeket hozol haza… Rendben, de csak egy éjszakára maradhat. Ez az élőhelye, itt a legjobb neki, szóval holnap reggel visszahozzuk ide, rendben? – adja be a derekát végül.
– Rendben. Köszönöm nagyapa! – öleli át Zsuzsi.

Ezek után a kislány szemében már nincs miért maradni, azonban nagyapa még szeretne egy kicsit horgászni. Miután Zsuzsi bezacskózza (vízzel teli zacskóba rakja) a kis aranyhalat, és visszamegy vele a kocsihoz, ő még egyszer, utoljára bedobja a horgászbotot a Kis-tó habjaiba. Fél óra elteltével, mivel semmit sem fog, visszamegy kisunokájához, aki még mindig az autónál van, és újdonsült barátjával beszélget:

– Na, szia! Mostantól egy éjszakára nálam maradsz, rendben? Mi legyen a neved? Aranyka? Hali? Mit szólsz? – kérdezgeti, aztán rájön a megoldásra. – Ez az! Aranyhali lesz a neved!- nevet.
– Nagyon jó név! – helyesel nagyapa a fák mögül kilépve. – Indulhatunk? – kérdezi, mire Zsuzsi csak bólint.

Beszállnak az autónak gúnyolt tragacsba, és elindulnak haza. A kislány visszafelé édeskeveset törődik a tájjal, sokkal inkább Aranyhali köti le a figyelmét. Nagyapa először nem nézi jó szemmel a kapcsolatot, ám aztán belenyugszik a dologba – na meg abba, hogy ha nem akar frontálisan karambolozni minden egyes fával, ami az út szélén áll, előre kell fordulnia.

Amikor hazaérnek, Zsuzsi azonnal a szobájába vonul, hogy bemutassa kis barátjának a szállását. Majd előkotor a szekrénye legaljából egy akváriumot, és beleereszti Aranyhalit. Ezek után a tartályt az éjjeli szekrényére helyezi.

– Maradj itt, amíg vissza nem jövök, jó? – kérdezi, de a hal természetesen válasz nélkül hagyja az érdeklődést.

Zsuzsi lemegy a nagyapjához, aki figyelmezteti, hogy ne nagyon élje bele magát ebbe a „hal” dologba, mert tényleg csak egy éjszakára maradhat a kis aranyhal.

– Jó, jó! – ismételgeti a kislány.

Aztán nagyapa elmegy, és Zsuzsi szülei is hazaérnek. Érdeklődve figyelik kislányuk arcát, mire az boldogan mesélni kezd:

– Nagyon jó volt a horgászat! – újságolja lelkesen Zsuzsi. – És képzeljétek, fogtam egy aranyhalat is! Aranyhali a neve.
– Nagyon jó! – ért egyet apa.
– Igen.

Ezek után Zsuzsi – mivel nagyon elfáradt a sok izgalomtól, ami ma érte – elmegy lefeküdni aludni. Amikor belép a szobájába, Aranyhalit ugyanúgy az éjjeli szekrényén találja, ott, ahol hagyta. Fogat mos, megfürdik, átöltözik pizsamába, és bebújik az ágyába. Mielőtt elaludna, még egyszer odafordul kis barátjához:

– Aranyhali – kezdi. – Tudsz te kívánságot teljesíteni? – kérdezi.

Nem érkezik válasz.

– Kérlek, ha igen, teljesítsd az enyémet. Azt akarom, hogy a rokonaim ne mondják folyton, hogy „Zsuzsi, zárd el a csapot”, „Zsuzsi, csak annyi vizet önts a poharadba, amennyit megiszol”, „Zsuzsi, ne pazarold már folyton a vizet”! – kéri meg kis barátját a lány.

Mivel most sem kap reakciót, úgy dönt, inkább lefekszik. Amint a feje a párnájára simul, elnyomja az álom. De még milyen álom…

Zsuzsi hirtelen egy szeméttelepen találja magát. Az olyan elhagyatott, olyan egyhangú. A virágok, amelyeket valaki nagyon elhanyagolhatott az utóbbi időben, elfonnyadva lógatják színtelen szirmaikat. A kislány elindul kifelé a szeméttelepről. A kíváncsiságának sikerül legyőznie a félelmét, s bár vonakodik egy kicsit az új környezettől, nem bírja megállni, hogy körül ne nézzen. Ahogy kiér az utcára, rögtön az otthon megszokott zsivajgó forgatagot kezdi keresni a szemével. Ám nemhogy zsivajgó forgatagot nem talál, egyetlen lélek sem jár sehol. Zsuzsi komolyan megijed. Most kitől fogja megkérdezni, hol van, és ami még fontosabb, hogyan jut haza? A kislány a pityergés szakadékának szélén áll. Ekkor – mint valami égi szózat – egy nagyon furcsa hangot hall, s az égből leereszkedik egy angyal. Zsuzsi megszólalni sem bír.

– Te vagy Zsuzsanna? – kérdezi az angyal.
– Csak Zsuzsi – feleli a kislány.
– Hál’ az istennek, hogy végre megjöttél! Te vagy a mi megszabadítónk! Segíts rajtunk! – rimánkodik. – Csak te tudsz minket megszabadítani!
– Tessék? – Zsuzsi értetlenül néz rá. – Mitől?
– A kiszáradástól.

Zsuzsi ekkor rájön miért haldokolnak azok a virágok a szeméttelepen, s hogy miért olyan sivár, olyan színtelen itt minden. Hát persze hogy a vízhiány az oka mindennek! – gondolja. Forgott vele a világ. Hát ilyen lesz a Föld, ha az emberiség nem vigyáz rá? De hát ő nem ezt akarta, ő soha nem gondolt bele, mi fog történni. A kislány sírva fakad.

És ebben a pillanatban újra ott fekszik az ágyában, megizzadva, a sok zokogástól kipirosodott szemmel. Aranyhali az éjjeliszekrényen lévő tartályban van, de nem alszik. Belenéznek egymás szemébe. A halé azt tükrözi: Látod, nem hiába figyelmeztettek a szüleid! De szerintem nem kell többet rád szólniuk, úgy látom megtanultad a leckét.

Esküszöm neked, drága kis barátom, hogy vigyázni fogok mostantól a vízre! Érted, a szüleimért, a rokonaimért, a barátaimért, és a te családodért, édes Aranyhali! – ezekkel a szavakkal mond búcsút Molnár Zsuzsi régi énjének, s lép a jobbá válás útjára.